A leves hazudik

»A recept talán nem felelne meg mindenkinek. Kiindulási anyagként ugyanis a szennyvíztisztítás maradéka szolgál. Ve­gyük a lötty szilárd részeit, a nem kevés WC-papírral együtt, magas hőmérsékleten főzzük granulátummá, őröljük meg, és adjunk hozzá valamennyi szójafehérjét. Ezzel készen is van a „Jinko Nikku”, az új keletű húspótlék. Mitsuyuki Ikeda, a távoli Okayamából származó japán tudós találmánya ízében még valamennyi kívánnivalót hagy maga után. Az első teszt­evőt egy öreg tyúkra emlékeztette, csipetnyi hal mellékízzel. Ez azonban korrigálható. A modern élelmiszergyártás kifej­lesz­tett ugye néhány szert, amelyekkel az ízek manipulálha­tók, és a legpenetránsabb illatok is elfedhetők.

A találmány, a kisebb hiányosságok ellenére a mérnöki teljesítmény mérföldkövét jelöli. Nagy sikerre azonban mégsem számíthat. Ikeda úr ugyanis egy súlyos hibát követett el. Hozzájárult, hogy találmányát toilette-burgernek csúfolják, és megbocsáthatatlan nyíltsággal csevegett készítményéről. „Biztosan nem lesz túlzott piaci siker – jelentette ki a bemutatón –, ilyesmit valószínűleg csak a nagy éhezések idején fog az emberiség enni.” Tulajdonképpen csak demonstrálni akarta, „hogy ami a szervezetet alul elhagyja, az újrahasznosított formában felül ismét bemehet”.Ez nem hangzik valami nagyon étvágygerjesztően. Így nem gyárt az ember bestsellert. Ikeda úr a marketingszabályok legalapvetőbbikét figyelmen kívül hagyta. Hiányzott az elegancia és természetesen a diszkréció. A végterméket a fogyasztó számára a legragyogóbb színekben kell feltüntetni, nem csak a – mindeddig elkerülhetetlenül – gusztustalan előállítási eljárás miatt. Mindenesetre kerülendő az, amit Ikeda úr a mosoly országában elkövetett. A termékbemutatón meglehetősen undorodó arckifejezéssel mutatta be készítményét, és fényképeztette le magát, amelyet mohón publikáltak olyan technikaellenes sajtóorgánumok, mint a Green-peace-Magazin.Mivel az élelmiszerek előállítói hasonló esetekben lényegesen profibb módon járnak el, az újrahasznosításban már meglehetősen előrehaladottak – csúnya, negatív hírverés nélkül. Hiszen a maradékhasznosítást az értelem parancsolja, a gazdasági szempontok miatt is, az alapanyagok ugyanis rendkívül olcsók. Ezenkívül ökologikusak is a szemét keletkezésének elkerülése miatt. Megfelelő diszkrécióval azután a szemétből előkerült finomságok ma már bestsellerekké válnak. 

A hulladékhasznosítás újabban aktív, nyilvános támogatásnak örvend. Az amerikai Department of Agriculture például új zsírpótló szert fejlesztett ki, „Z-Trim” néven, olyan mezőgazdasági hulladékokból, mint a zab, rizs, szójabab és a borsó héja. A hulladékokat megszárítják, megőrlik, majd mikroszkopikusan finom porrá dolgozzák fel. A feltaláló adatai szerint a készítmény a szájban a nyállal elkeveredve megduzzad, és zsírhoz hasonló érzést hoz létre. Csak épp nem tesz kövérré, hanem rostként szolgál. Nagyon egészséges.Ám Európa sem alszik. A kutatók már itt is a szemétben turkálnak: „hulladék nélküli élelmiszeripar” a projekt neve … „Répamaradék, burgonyahulladék, korpa és kakaóhéj” is elfogyasztható lenne, ha megfelelő formában kínálnák fel. A biohulladékot például meg lehetne szárítani, őrölni, kicsit átdolgozni, és gyümölcslevekhez, tejtermékekhez, péksüteményekhez adagolni. A kenyér tovább maradna friss, a joghurtnak kiegyensúlyozottabb lenne az íze, ha a hulladékot kicsit beindítanák tejsavbaktériumokkal. Mindennek az a kulcsa, hogy az olcsó alapanyagok a szervezet számára rengeteg előnnyel rendelkeznek, amelyekre rendkívüli módon szüksége van: rostos anyagokra, vitaminokra, ásványi sókra. A Geo magazin szerint mindez bizonyos mértékig „egészség a kukából”……Ehetnénk persze sárgarépát, krumplit és céklát. Ez valószínűleg ugyanolyan egészséges lenne, és még olcsóbb is, mert az élelmiszer-technológusok drága munkaidejét megspórolnánk. Persze elsősorban nem a munkaerőről van szó, hanem az ipar szeméthegyeiről, és „az élelmiszer-előállítás emissziómentes eljárásai utáni kutatásról”. Mert az élelmiszer-termelés időközben a saját törvényeit követi, önállóvá vált, és messzemenően megszűnt a kapcsolata kiindulási anyagaival. Ezek legfőképp anyagi okokból már csak parányi mennyiségekben jutnak a dobozokba, előzőleg azonban szétdarabolják, majd feloldják, újból összerakják és mindenféle műdolgokkal engedik föl őket. Mivel pedig ezek a gépesített, automatizált eljárások milliókba kerülnek, a mérnökök lázasan kutatnak egyre olcsóbb alapanyagok után. A spórolás kényszere hajtja őket a gyilkos konkurenciaharcban. A szükség pedig közismerten találékonnyá tesz. A számtalan pótélelmiszer csodálatos szabadalma sejtetni engedi, mekkora is a szükség. Egy amerikai élelmiszermérnök, Eustathios Vassiliu például a „szimulált nyers-tojás kompozícióját” szabadalmaztatta. Ez valódi csoda, amely többek között sovány tejporból, zselatinból, tojássárga festékből és vízből áll, a serpenyőben azonban természetes példaképéhez hasonlóan tükörtojásformát alkot.Az Aventis-konszernné átmutált vegyi multi Hoechst olyan eljárást nyújtott be szabadalmazásra, amellyel baktériumok kávétejszínné vagy krémsajttá alakíthatók. Az amerikai multinak, a General Foodsnak sikerült műszalonnát vízből, fehérjéből és zsírból előállítania. Az Athlon nevű amerikai cég pedig szabadalmaztatta eljárását, mellyel a madártollat találékonyan bonbonná vagy péksüteményé alakítja át.Az NDK is világszínvonalon állt e területen. A rostocki Halászati és Halfeldolgozó Intézet kifejlesztett egy „eljárást a szemcsés fehérjeképződményekre” – műkaviár vágóhídi vérplazmából. Klaus Valdeig lipcsei élelmiszervegyész találmányával az NDK gazdasági felemelkedésének támaszává lépett elő. Legsikeresebb bűvészmutatványát a bonbonoknál hajtotta végre, a hagyományos tölteléket ugyanis olyan masszára cserélte ki, amely szétfőzött zöldborsóból, cukorból és aromákból állt. Még évek múltán is büszke volt arra, hogy a teljesen jelentéktelen zöldborsót az ínyencségek hierarchiájának legtetejére emelte. „A zöldborsó a marcipán konkurenciájává vált” – jelentette ki Valdeig tiszta elmeállapotban egy riportban, találmánya történelmi jelentőségére célozva.«Az Európai Unióban évente 170 000 tonna iparilag előállított aromát használnak fel, továbbá 95 000 tonnát az ízfokozó glutamátból. Szervezetünk azonban abból él amit elfogyaszt. Az élelmiszerek az ember számára olyanok mint a benzin az autó számára. Senki se merné megkockáztatni a kísérletet, hogy autójába beletöltsön valamit, aminek ugyan benzin szaga van, de valójában víz benzinaromával,  Még akkor sem, ha ez természetazonos benzinaroma. Az ízek ugyanis ételeink minőségéről informálnak bennünket. Ha az, amit megeszünk, nem azt tartalmazza amire a szervezet az íz és az illat alapján vár és amire szüksége van, a szerkezet nem fog megfelelően működni. Ételeink szép új világában a címzett valahol lemaradt. Étkezési kultúránk a tulajdonképtelenségek világába veszett. Ha ételeink csak olyanok mintha, olyan az ízük mintha és olyan az illatuk mintha, akkor szervezetünk is csak úgy fog működni mintha…